Szeretet

A szeretet mindenki számára nagyon fontos.  Így voltam, vagyok ezzel én is. Gyermekkoromban, azt hittem, hogy a leghatásosabb módja a szeretetünk kimutatásának a cselekedet. Nagyon összetartó család vagyunk”, hittem azt gyermekkoromban. Nagy család vagyunk, 9 testvérem  van. A sors már elég hamar eldöntötte, hogy mindannyian nem nőhetünk fel együtt. Bátyám és nővérem soha nem tévesztett szem elől. Áldozatot hoztak értem, például elkészítették szaloncukros dobozból a pénztárgépet, amire mindig is vágytam, boldogan játszottam vele, de a végén sírás lett belőle. Apu pálcával büntette őket azért, mert játékot készítettek a dobozból. Nekem sajnos végig kellett  néznem, ahogy ők kikapnak. Hiába kiabáltam Apunak, hogy „én vagyok a hibás, miattam van az egész, engem büntessen”, de hajthatatlan volt. Összetartás volt közöttünk. Utánam még született két hugom. Óvtam őket, ahogy korábban engem óvtak a többiek. Nagyon szerettem őket, minden nap elmondtam nekik. Anyu sokszor mondta, hogy „úgy szeretlek, hogy mindjárt megeszlek”. Én is így éreztem, s egy nap, mikor ezt kimondtam a kis hugomnak, a kisujjába bele is haraptam. Élénken él a mai napig előttem  ez a pillanat. Szaladgálunk, megáll a nagy szobában a szekrény előtt, oda szaladok és kimutatom neki az iránta érzett szeretetemet. Nagyon sírt, akkor még nem tudtam felfogni, hogy mekkora fájdalommal járhat ez neki. A végén együtt sírtunk. Az összetartás  mai napig meg van közöttünk, de már nem a régi.  Számomra  fontos, hogy tudják, ha szükségük van rám, én mindig ott leszek, bár  ez néha kivitelezhetetlen, ugyanis én csak a hugi vagyok, fiatal, tapasztalatlan, nem tudhatom még. Én ezt másképp látom. A  sors nagyon sok mindent  megtanított nekem, s talán reálisabban is látom a dolgokat mint ők, a  „nagyok”. Nem láthatom őket minden nap, nem lehetek velük, de akkor  is  ott vagyok nekik, ha szükségük van rám. Szeretetem, tiszteletem irántuk mindig bennem lesz, bár  ők néha ezt nem így látják.

Gyermekkorom emlékei

Rengeteg emlék lebeg előttem gyerekkoromból. Egy kis  községben laktunk boldogan a szüleimmel és testvéreimmel egy "nagy házban", melyre rádöbbentem felnőttkoromban, hogy valójában az a ház, melyben heten laktunk, egy másfél szobás kis ház nagy veteményessel, gyümölcsfákkal. Nem volt benne víz, fürdőszoba, WC. Nekem természetes volt, hogy nyáron a nap által felmelegített esővízben fürdünk, télen pedig kályha mellett, rezsón melegített vízben. Ruhát nagy ritkán tudtak a  szüleink venni, volt, hogy tanárnéni gyermekének cipőjében jártam, mely nyomta a lábam. Boldog voltam, mert összetartás volt a családban, volt mit enni, át tudtunk járni a község melletti faluba óvodába, iskolába. Játékom is általában a szomszéd lánytól volt, aki azokat megunta. Ő volt az első barátnőm, aki egyben óvodatársam és  később iskolatársam is volt. Drága játékra szinte senkinek sem volt pénze, ezért sokszor magunk készítettünk pénztárgépet a boltból kapott dobozokból. A községben  nem volt játszótér, ezért sokszor kiszaladtunk a rétre fogócskázni, vagy az Apu által készített, birsalmafára rögzített hintán hintáztunk. Mikor merészebbek voltunk, akkor a velünk szemben lévő vadászháznál lévő nyilvános telefont vettük birtokba és mentőset, tűzoltósat játszottunk. Ezek voltak a legjobb  játékaink! :)