Új világ - Helló Papa

A külföldi utazásomból hazatérve egy újabb kapu nyílt ki számomra, mely későbbiekben a teljes életemnek új értelmet adott. Miután hazaértünk, az egyik lány azzal a hírrel fogadott, hogy itt van egy nagycsalád, akik szárnyuk alá vették őt, nagyon rendesek, kedvesek és nagyon szeretik a gyerekeket, így én is, ha összefutok, velük valahol nyugodtan köszönjek nekik úgy, hogy helló Mama vagy helló Papa. Egy szép nyári délutánon indultam le a játszótérre, mikor szembe jött velem Papa. Nem volt kérdés, hogy köszönök e neki vagy sem, így boldogan elsétálva mellette köszöntem neki, hogy „helló Papa”. Ő bájosan visszaköszönt nekem, hogy „Csókolom”. Elég vicces volt a szituáció, de betudtam annak, hogy ő egy külföldi országból érkezett, és ha úgy köszönnek neki, hogy csókolóm, akkor él az adott ország köszönési formájával és visszaköszön.  Teltek múltak a napok, és egy nap kérte a lány, akit a bejegyzés elején már említettem, hogy menjek vele, mert a Mamája és Papája szeretne megismerni.  Az ismerkedés elég furcsa volt, hisz nem beszéltük egymás nyelvét, de gyerek létemre boldogsággal töltött el a kedves, szeretetteljes fogadtatásuk, a tőlük kapott édesség és törölköző. Később kiderült, hogy Papának jutott az a kegyes feladat, hogy válasszon a több száz gyerek közül ki egy valakit, akit aztán támogatnak. Papára a köszönésem olyan nagy hatással volt, hogy engem választott. Ez a kiválasztás hozta életem nagy fordulópontját. Lehetőséget kaptam, arra, hogy játszva megtanuljak egy új nyelvet, megismerjek egy csodálatos családot és a számomra legfontosabb dolgot, a kölcsönös, határtalan szeretetet, s azt, hogy hogyan is fejezzem ki azt.

Lehetőségek

Egy olyan közegbe csöppentem, ahol lehetőségem nyílt más kultúrát közelről megismernem. Ehhez jó magaviselet és iskolában való jó teljesítés volt a feltétel.  1 éve voltam akkor az új otthonomban, amikor ezt a lehetőséget kaptam. Konkrétan 3 hét egy külföldi országban, egy családnál. Mielőtt kiutaztunk volna kaptam egy kis fotó albumot, melyben fotók voltak a családról Elsőre nagyon megijedtem és sírtam is. Az anyuka egy kivágott fán ül és az arca tele hegekkel. Ez számomra nagyon negatív volt, akkor voltam épp 9 éves. Nem volt más választásom, eljött az utazás ideje. Valahol biztonságban éreztem magam, mivel a nővérem is kiérdemelt egy ilyen utat egy másik családhoz.  Miután megérkeztünk és megláttam az anyukát, már nem féltem, az arca nagyon is rendben volt.  Nagyon kedvesek voltak a két gyermekükkel együtt. A következő csalódás az volt, hogy a nővérem családja tudott magyarul, de az enyém semmit.  Az idő múlásával ezt is elfogadtam, szótár segítségével minden megoldható. Gyönyörű három hetet tölthettem el a társaságukban, közben más embereket is megismerhettem. A legmeghatározóbb személyiség Ada volt. Egy fiatal, csinos nő, aki mindig mosolyog. Ha a társaságunkban volt, mindig jól éreztem magam. A 3 hét alatt lehetőségem volt találkozni a többi gyerekkel, így a nővéremmel is. Egy egész napot tölthettünk el együtt, játékok között. Ehhez a nyaraláshoz rengeteg élményem fűződik. A főtéren a galambok etetése, mely nálam sírásba torkollott, mivel féltem a galamboktól. A másik nagy élmény, mikor elmentünk a tengerpartra. Ez is sírással kezdődött. Számomra ismeretlen volt a hullámzó tenger, mivel előtte soha nem jártam ilyen helyen. Féltem belemenni. Mindenki szaladt be, de én csak ott toporzékoltam, sírtam. Aztán a játék elvonta a figyelmem, és beszaladtam. Ezek az élmények nagyon meghatározóak az életemben. Gyermekfejjel ezt nem így láttam, de most már tudom, hogy ez nagy lehetőség volt, ezért hálás vagyok azoknak az embereknek, akik ajánlottak erre az „érdemutazásra”.  A következő nyarat ismét ennél a családnál töltöttem, de akkor már nem éreztem olyan jól magam. A kisebbik lány féltékeny volt rám. Ezt én akkor nem tudtam hová tenni, de felnőtt fejjel úgy érzem, félt, hogy részben elveszem tőle az anyukáját, aki számára nagyon fontos. Most már meg tudom érteni, hisz véleményem szerint, mindenkinek a legfontosabb ember az életében az Anyukája.

Pillanatok

A napok teltek, iskolába jártunk. Megszoktam a helyem. Sokszor volt honvágyam. Az idő múlásával lehetőséget kaptunk, hogy visszatérjünk arra a helyre ahol felcseperedtünk. Boldogság töltött el. Láthatom az Anyukámat, Apukámat, a kis községet, ahová születtem. Oda kötött minden emlékem. Igaz csak pár órára térhettünk vissza, de nagyon jó volt. Izgatottan vártam, hogy mikor érünk oda. Az idő múlásával már nem csak 1-2 órára térhettünk vissza, hanem egy-egy hétvégére, tanszünetben akár egy hétre is. Újra átélhettem azokat a csodás pillanatokat…. Játék a szomszéd lánnyal, kimenni  a határba Apuval kamillát szedni, vagy lucernát kaszálni. Ezek voltak az én boldog pillanataim. Újra szöcskét fogni és üvegbe zárni, bújócskázni, fogócskázni, menni a boltba, tejport venni.  Persze nem feledem a játékos pillanatokat az „új otthonunkban”, a többi gyerek társaságában. Az iskolába való menetelt, mely néha-néha igen elhúzódott. Tudtuk, hogy görbe utakon fogunk menni, ezért hamar el is indultunk. Rengetek új embert ismertem meg itt, rengetek új élményekkel gazdagodtam is, hol negatív, hol pozitív élményekkel.

Megérkezés

Nővéremmel és bátyámmal voltam, egy elég furcsa helyen, furcsa emberekkel. Tudtam, ha egyszer onnan eljövünk csak jobb lehet. Így is volt. 3 hónap után összepakoltattak velünk, mivel költözünk, ezúttal már a végleges helyünkre. Kíváncsian vártuk, hogy mikor érünk oda, nagyon hosszúnak tűnt az út. Azt tudtam, hogy sajnos nem a szüleinkhez vezet az utunk, de mégis örültem. Megérkeztünk. Mindenki nagyon kedves, figyelmes volt velünk. Itt újra találkozhattunk egy másik bátyánkkal, valamint én egy másik nővéremmel. Ez még jobban megnyugtatott. Teltek a napok, hetek. Rájöttem, hogy ez mégsem az amit vártam. Nővérem nagyon jól érezte magát, a bátyám is, de én nem, nagyon nem. Nem mertem nekik mondani, tudtam, hogy úgysem tehetnek mást. Egy napon bejött a szobánkba Pista bácsi. Kérdezte, hogy hogy vagyunk, minden rendben van e. A nővérem válaszolt. Aztán jött a nagy kérdés: Nincs honvágyatok? Nővérem egyből boldogan rávágta, hogy NINCS. Az én válaszom IGEN lett volna, de mégis nemet mondtam. A lelkem mélyén nagyon sírtam, de tudtam, hogy erősnek kell lennem, nem tudok semmit sem tenni. A hetek múlásával, mikor Anyuék jöttek látogatni, már jobb volt a hangulatom, és ez mindig javult. Megszoktam az új környezetet, azt a helyet, melyet tudtam, hogy felnőtt koromig az otthonom lesz.