Éhezés

Sokszor, ha az emberrel valami rossz történik, általában azt mondja, hogy „ennél rosszabb nincs a világon”. Én is mondtam már ezt párszor, de ha belegondolok, akkor talán mégis a legrosszabb az éhezés volt. Nagyon nehéz úgy eltartani a családot, ha nem tudja az ember, hogy holnap mit is esznek, és miből teremti azt elő. Sokszor nélkülöztünk, de azért valami megoldást mindig talált Anyu. Azon a bizonyos napon is úgy volt. Meleg, napos idő volt, mi, mint mindig játszottunk a kertben, mentünk szomszédolni, Anyu pedig tette a dolgát a ház körül. Mi gyerekek nem foglalkoztunk semmivel, tudtuk, hogy Anyu gondoskodik rólunk, időben étel lesz az asztalon. Ezen a napon nem így volt. Konkrétan nem tudom, hogy mi történhetett, de így felnőtt fejjel úgy gondolom, hogy hónap eleje volt és a családunk pénz nélkül maradt. Délután egyszer csak arra eszméltem, hogy fekszek az ágyon és remegek, pánikba estem, hogy mi fog velem történni.  Anyu, mint mindig aggódott értem. A helyzetem csak egyre jobban romlott, csak remegtem az összes erőm elhagyott, miközben Anyu nyugtatott, hogy mindjárt eszünk.  Bíztam benne, tudtam, hogy nem hagy cserben. Így is volt, hamarosan ettünk és minden a régi volt. Nem tudhatom, hogy akkor mi játszódott le Anyuban, de azt tudom, hogy soha nem hagyta volna, hogy baj történjen, ahogy ezen a napon sem, csak idő kellett neki ahhoz, hogy megteremtse számunkra a napi betevőt. Minden tiszteletem az övé.

Egy őszi nap

Az a bizonyos őszi nap is ugyanúgy kezdődött mint a többi. Bátyám immáron kb. 2 hónapja nem volt velünk. Nővéremmel közösen mentünk az iskolába. A buszról leszállva az utunk mint minden reggel először a boltba vezetett, hogy megvegyük a napi kifli adagunkat. Az iskolában egymást követték az órák mint mindig. Az egyik órát egy váratlan látogatás szakította félbe. Kérték, hogy szedjem össze a könyveimet, táskámat és menjek velük. Nem tudtam, hogy épp mi történik, ami nyugtatott, hogy ott volt velük a nővérem is. Beszálltunk az autóba és „haza felé” vettük az irányt. Az autó nem a mi házunk előtt állt meg, hanem pár házzal lentebb. A néni kiszállt és kért, hogy mi maradjunk az autóban. Ekkor már tudtam, hogy nincs visszaút, minket is elszakítanak a szüleinktől. Egy kis idő után visszajött a néni az autóhoz a két kis húgaimmal együtt, akik ordítottak, kalimpáltak. Berakták őket mellénk az autóba és útnak indultunk. Kértük őket sírva, hogy legalább had köszönhessünk el Anyukánktól, de erre nem kaptunk lehetőséget. Hosszú utazás következett, melyet mi végig sírtunk. Nem tudtuk kezelni a helyzetet, a két kis húgaink az ölünkben sírtak, mint ahogy mi is. Egy idő után egy nagy épület elé érkeztünk és bekísértek engem és a nővérem. Nem tudtuk, hogy mi lesz a két húgainkkal, de bíztunk istenben, hogy nem lesz semmi bajuk. Mi mikor beértünk az épületben, a bátyánk már ott várt minket. Vigasztalt és mondta, hogy ne féljünk, nem lesz baj. Miután lecserélték a ruháinkat és kaptunk újat, felkísértek bennünket a szobánkba. Bátyánk már több mindent tudott a világról, hogy mi miért történik, én viszont nem. Féltem, de valamilyen szinten akkor is biztonságban éreztem magam, mivel ott volt ő és a nővérem velem.

Megcsinálom

Egy szép nyári napon, mikor aup és a bátyám elmentek biciklivel a másik városba, oda álltam Anyu elé és mondtam neki, hogy mire apuék haza érnek, megtanulok biciklizni, és eléjük tekerek a határba. Nem gondoltam volna akkor, hogy nem is olyan könnyű megtanulni biciklizni. Emlékeim szerint ez volt az első alkalom, mikor küzdöttem. Küzdöttem a félelemmel, a  biciklivel és persze önmagammal is. Anyu ezt végig nézte, szinte már sírva kért, hogy hagyjam abba, mert vérzik a kezem, a lábam, tiszta folt vagyok. Mégis ott volt bennem a bizonyítási vágy, hogy igen, meg tudom csinálni! Máskor a fájdalomtól már sírtam volna, ezen  a napon viszsont nem. Egy cél lebegett előttem! Megmutatni, hogy én is képes vagyok bármire. Az idő nekem kedvezett, mert csak késő délután pillantottam meg őket a messzeségbe. Bár még bizonytalan voltam, de vérző és foltos kézzel, lábbal nagy boldogsággal tekertem eléjük. Persze ők erről nem tudtak, így nagy meglepetés volt számukra. Dícséretben, elismerésben nem  volt hiány, nagyon büszkék voltak rám és persze én is magamra, hogy igen, megcsináltam, bebizonyítottam, hogy én is el tudom érni a céljaimat, amit kitűzök magam elé. Sokszor, mikor egy újabb célt kitűzök, ez van előttem. Minden lehetséges, csak bízni kell magunkban és kitartani a céljaink mellett.

Szétszakadás

A blogom elején már említettem, hogy nagy család vagyunk. A családunk nem lehetett kezdetektől fogva egy egész család. Szüleim előző házasságukból hoztak 3 féltestvért. A három féltestvérből egy nevelkedett velünk, valamint a közös gyermekek  közül  az egyik nővérem sem élt velünk. A mai napig nem tudom a pontos okát, amiért nekik otthonba kellett menniük. Állítólag  miután kiderült, hogy a nővérem  sérült születésekor, ezért Apu lemondott róla. Számomra ez már örök titok marad. Elsős voltam, mikor jött a következő csapás. A bátyám, aki a féltestvérem, úgy döntött, hogy kéri az állami gondozásba vételét. Azon a napon, mikor bekerült, Anyuval nem tudtuk, hogy hogyan fogjuk ezt Apunak elmondani. Sokáig  töprengtünk, aztán este, mikor ő haza ért a munkából, azt mondtuk neki, hogy kiment a wc-re. Persze tudtuk, hogy ez egy átmeneti megoldás, fél óra elteltével gyanús lesz neki. Mivel  nagyon féltünk a reakciójától, ezért Anyu mondta neki, hogy nem tudja, hogy hol van, nem jött haza. Másnap mikor tudtuk, hogy a végtelenig nem tudjuk húzni, elmondtuk Apunak, hogy a fia úgy döntött, hogy kéri az állami gondozásba való helyezését, melyet el is fogadtak a tanácsházán. Miután ezt megtudta, tombolni kezdett, mely persze érthető is egy Apa számára, de mivel tudta, hogy nem tud mit tenni, az idő múlásával beletörődött. Nehéz korszak volt ez számunkra, a bátyánk, aki óvott bennünket, aki kísért az iskolába, nem lesz mellettünk.

Gyönyörű gyerekkor...

...hittem én azt nagyon sokáig. Szegények voltunk, de mégis boldogok. Ez az idő múltával változott.  Apu, aki addig a családot eltartotta, eljárt dolgozni és  este megitta a neki járó sört, egyre többször nézett a pohár fenekére. Anyukánk sajnos nem dolgozhatott, szívbetegsége miatt. Anyu volt az, aki rendben tartotta a nagy kertet, mosott, főzött, takarított ránk. Apu italozása már már kiborított  bennünket. Látni, hogy este  haza jön, megissza a magáét, s dühében azzal fenyegetőzik, hogy széttépi a pénzt, felakasztja  magát, vagy amikor epilepszia rohammal fekszik a földön, remeg az egész teste, s habzik a szája, majd a mentő viszi el. Ezek a kirohanásai anyut is nagyon megviselték, egy nap fogta magát és elment otthonról. Apu tudta, hogy hol kell őt keresni. Egy anyának a világon a legfontosabb a gyermeke, ezt apu is nagyon jól tudta, ezért két nap után buszra ültünk,  elmentünk, oda értünk a házhoz és kért, hogy kiabáljak „Anyu! Gyere haza, nagyon hiányzol”. Persze ezen szavak elhangzása után, Anyu kijött  ölbe vett, megbeszélték a dolgokat és elindultunk haza. (Haza felé még benéztünk a piacra, ahol vettünk egy kaparós sorsjegyet. Nekem jutott  az a feladat, hogy húzzak. Ezzel a kaparós sorsjeggyel   nyertünk 500 forintot. Nagyon boldog voltam, mivel életemben akkor kaptam meg az első saját kis cipőcskémet. Büszkén viseltem ezt aztán.) Én mint gyermek azt hittem, hogy ezzel egy új  élet kezdődik, Anyu ismét köztünk, Apu visszafogja az italozást. Persze ez egy ideig így is volt. Aztán kezdődött minden újból. Egy hideg téli estén a kályha melegében, alig vártuk, hogy megsüljön a tepsis lepcsánka. Ez volt a kedvencünk, Anyu nagyon finoman tudta elkészíteni. Ezen az estén Apu ismét ittasan ért haza, elkezdett hőbörögni. Az előzményeket nem ismerjük, de egyszer csak  megjelentek a rendőrök a házunkban. Mivel Apu annyira hőbörgött, ezért kénytelenek voltak elővenni a gáz spray-t. Persze ennek a vége mi lett? A nagyon finom tepsiben sült lepcsánkából nem tudtunk enni, mivel lefújták azt is. Ezek az esetek aztán csak fokozódtak, melyek egytől-egyig emlékként bennem vannak, s ezek a képek elő-elő jönnek.  Manapság, mikor egy-egy találkozás alkalmával ezek az esetek megismétlődtek, menekültem. Gyermek fejjel nem tudtam hogy mi lenne a legjobb megoldás, de felnőtt fejjel azt hittem, hogy a menekülés a legjobb. A szavak ilyenkor nem segítenek, viszont ha ott hagyom, talán elgondolkozik, hogy nem jó az az út, amin jár. Persze azóta rájöttem, hogy ez sem az, bár magam megkímélem.

Szeretet

A szeretet mindenki számára nagyon fontos.  Így voltam, vagyok ezzel én is. Gyermekkoromban, azt hittem, hogy a leghatásosabb módja a szeretetünk kimutatásának a cselekedet. Nagyon összetartó család vagyunk”, hittem azt gyermekkoromban. Nagy család vagyunk, 9 testvérem  van. A sors már elég hamar eldöntötte, hogy mindannyian nem nőhetünk fel együtt. Bátyám és nővérem soha nem tévesztett szem elől. Áldozatot hoztak értem, például elkészítették szaloncukros dobozból a pénztárgépet, amire mindig is vágytam, boldogan játszottam vele, de a végén sírás lett belőle. Apu pálcával büntette őket azért, mert játékot készítettek a dobozból. Nekem sajnos végig kellett  néznem, ahogy ők kikapnak. Hiába kiabáltam Apunak, hogy „én vagyok a hibás, miattam van az egész, engem büntessen”, de hajthatatlan volt. Összetartás volt közöttünk. Utánam még született két hugom. Óvtam őket, ahogy korábban engem óvtak a többiek. Nagyon szerettem őket, minden nap elmondtam nekik. Anyu sokszor mondta, hogy „úgy szeretlek, hogy mindjárt megeszlek”. Én is így éreztem, s egy nap, mikor ezt kimondtam a kis hugomnak, a kisujjába bele is haraptam. Élénken él a mai napig előttem  ez a pillanat. Szaladgálunk, megáll a nagy szobában a szekrény előtt, oda szaladok és kimutatom neki az iránta érzett szeretetemet. Nagyon sírt, akkor még nem tudtam felfogni, hogy mekkora fájdalommal járhat ez neki. A végén együtt sírtunk. Az összetartás  mai napig meg van közöttünk, de már nem a régi.  Számomra  fontos, hogy tudják, ha szükségük van rám, én mindig ott leszek, bár  ez néha kivitelezhetetlen, ugyanis én csak a hugi vagyok, fiatal, tapasztalatlan, nem tudhatom még. Én ezt másképp látom. A  sors nagyon sok mindent  megtanított nekem, s talán reálisabban is látom a dolgokat mint ők, a  „nagyok”. Nem láthatom őket minden nap, nem lehetek velük, de akkor  is  ott vagyok nekik, ha szükségük van rám. Szeretetem, tiszteletem irántuk mindig bennem lesz, bár  ők néha ezt nem így látják.

Gyermekkorom emlékei

Rengeteg emlék lebeg előttem gyerekkoromból. Egy kis  községben laktunk boldogan a szüleimmel és testvéreimmel egy "nagy házban", melyre rádöbbentem felnőttkoromban, hogy valójában az a ház, melyben heten laktunk, egy másfél szobás kis ház nagy veteményessel, gyümölcsfákkal. Nem volt benne víz, fürdőszoba, WC. Nekem természetes volt, hogy nyáron a nap által felmelegített esővízben fürdünk, télen pedig kályha mellett, rezsón melegített vízben. Ruhát nagy ritkán tudtak a  szüleink venni, volt, hogy tanárnéni gyermekének cipőjében jártam, mely nyomta a lábam. Boldog voltam, mert összetartás volt a családban, volt mit enni, át tudtunk járni a község melletti faluba óvodába, iskolába. Játékom is általában a szomszéd lánytól volt, aki azokat megunta. Ő volt az első barátnőm, aki egyben óvodatársam és  később iskolatársam is volt. Drága játékra szinte senkinek sem volt pénze, ezért sokszor magunk készítettünk pénztárgépet a boltból kapott dobozokból. A községben  nem volt játszótér, ezért sokszor kiszaladtunk a rétre fogócskázni, vagy az Apu által készített, birsalmafára rögzített hintán hintáztunk. Mikor merészebbek voltunk, akkor a velünk szemben lévő vadászháznál lévő nyilvános telefont vettük birtokba és mentőset, tűzoltósat játszottunk. Ezek voltak a legjobb  játékaink! :)