Az a bizonyos őszi nap is ugyanúgy kezdődött mint a többi. Bátyám immáron kb. 2 hónapja nem volt velünk. Nővéremmel közösen mentünk az iskolába. A buszról leszállva az utunk mint minden reggel először a boltba vezetett, hogy megvegyük a napi kifli adagunkat. Az iskolában egymást követték az órák mint mindig. Az egyik órát egy váratlan látogatás szakította félbe. Kérték, hogy szedjem össze a könyveimet, táskámat és menjek velük. Nem tudtam, hogy épp mi történik, ami nyugtatott, hogy ott volt velük a nővérem is. Beszálltunk az autóba és „haza felé” vettük az irányt. Az autó nem a mi házunk előtt állt meg, hanem pár házzal lentebb. A néni kiszállt és kért, hogy mi maradjunk az autóban. Ekkor már tudtam, hogy nincs visszaút, minket is elszakítanak a szüleinktől. Egy kis idő után visszajött a néni az autóhoz a két kis húgaimmal együtt, akik ordítottak, kalimpáltak. Berakták őket mellénk az autóba és útnak indultunk. Kértük őket sírva, hogy legalább had köszönhessünk el Anyukánktól, de erre nem kaptunk lehetőséget. Hosszú utazás következett, melyet mi végig sírtunk. Nem tudtuk kezelni a helyzetet, a két kis húgaink az ölünkben sírtak, mint ahogy mi is. Egy idő után egy nagy épület elé érkeztünk és bekísértek engem és a nővérem. Nem tudtuk, hogy mi lesz a két húgainkkal, de bíztunk istenben, hogy nem lesz semmi bajuk. Mi mikor beértünk az épületben, a bátyánk már ott várt minket. Vigasztalt és mondta, hogy ne féljünk, nem lesz baj. Miután lecserélték a ruháinkat és kaptunk újat, felkísértek bennünket a szobánkba. Bátyánk már több mindent tudott a világról, hogy mi miért történik, én viszont nem. Féltem, de valamilyen szinten akkor is biztonságban éreztem magam, mivel ott volt ő és a nővérem velem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése