...hittem én azt nagyon sokáig. Szegények voltunk, de mégis boldogok. Ez az idő múltával változott. Apu, aki addig a családot eltartotta, eljárt dolgozni és este megitta a neki járó sört, egyre többször nézett a pohár fenekére. Anyukánk sajnos nem dolgozhatott, szívbetegsége miatt. Anyu volt az, aki rendben tartotta a nagy kertet, mosott, főzött, takarított ránk. Apu italozása már már kiborított bennünket. Látni, hogy este haza jön, megissza a magáét, s dühében azzal fenyegetőzik, hogy széttépi a pénzt, felakasztja magát, vagy amikor epilepszia rohammal fekszik a földön, remeg az egész teste, s habzik a szája, majd a mentő viszi el. Ezek a kirohanásai anyut is nagyon megviselték, egy nap fogta magát és elment otthonról. Apu tudta, hogy hol kell őt keresni. Egy anyának a világon a legfontosabb a gyermeke, ezt apu is nagyon jól tudta, ezért két nap után buszra ültünk, elmentünk, oda értünk a házhoz és kért, hogy kiabáljak „Anyu! Gyere haza, nagyon hiányzol”. Persze ezen szavak elhangzása után, Anyu kijött ölbe vett, megbeszélték a dolgokat és elindultunk haza. (Haza felé még benéztünk a piacra, ahol vettünk egy kaparós sorsjegyet. Nekem jutott az a feladat, hogy húzzak. Ezzel a kaparós sorsjeggyel nyertünk 500 forintot. Nagyon boldog voltam, mivel életemben akkor kaptam meg az első saját kis cipőcskémet. Büszkén viseltem ezt aztán.) Én mint gyermek azt hittem, hogy ezzel egy új élet kezdődik, Anyu ismét köztünk, Apu visszafogja az italozást. Persze ez egy ideig így is volt. Aztán kezdődött minden újból. Egy hideg téli estén a kályha melegében, alig vártuk, hogy megsüljön a tepsis lepcsánka. Ez volt a kedvencünk, Anyu nagyon finoman tudta elkészíteni. Ezen az estén Apu ismét ittasan ért haza, elkezdett hőbörögni. Az előzményeket nem ismerjük, de egyszer csak megjelentek a rendőrök a házunkban. Mivel Apu annyira hőbörgött, ezért kénytelenek voltak elővenni a gáz spray-t. Persze ennek a vége mi lett? A nagyon finom tepsiben sült lepcsánkából nem tudtunk enni, mivel lefújták azt is. Ezek az esetek aztán csak fokozódtak, melyek egytől-egyig emlékként bennem vannak, s ezek a képek elő-elő jönnek. Manapság, mikor egy-egy találkozás alkalmával ezek az esetek megismétlődtek, menekültem. Gyermek fejjel nem tudtam hogy mi lenne a legjobb megoldás, de felnőtt fejjel azt hittem, hogy a menekülés a legjobb. A szavak ilyenkor nem segítenek, viszont ha ott hagyom, talán elgondolkozik, hogy nem jó az az út, amin jár. Persze azóta rájöttem, hogy ez sem az, bár magam megkímélem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése