Megérkezés

Nővéremmel és bátyámmal voltam, egy elég furcsa helyen, furcsa emberekkel. Tudtam, ha egyszer onnan eljövünk csak jobb lehet. Így is volt. 3 hónap után összepakoltattak velünk, mivel költözünk, ezúttal már a végleges helyünkre. Kíváncsian vártuk, hogy mikor érünk oda, nagyon hosszúnak tűnt az út. Azt tudtam, hogy sajnos nem a szüleinkhez vezet az utunk, de mégis örültem. Megérkeztünk. Mindenki nagyon kedves, figyelmes volt velünk. Itt újra találkozhattunk egy másik bátyánkkal, valamint én egy másik nővéremmel. Ez még jobban megnyugtatott. Teltek a napok, hetek. Rájöttem, hogy ez mégsem az amit vártam. Nővérem nagyon jól érezte magát, a bátyám is, de én nem, nagyon nem. Nem mertem nekik mondani, tudtam, hogy úgysem tehetnek mást. Egy napon bejött a szobánkba Pista bácsi. Kérdezte, hogy hogy vagyunk, minden rendben van e. A nővérem válaszolt. Aztán jött a nagy kérdés: Nincs honvágyatok? Nővérem egyből boldogan rávágta, hogy NINCS. Az én válaszom IGEN lett volna, de mégis nemet mondtam. A lelkem mélyén nagyon sírtam, de tudtam, hogy erősnek kell lennem, nem tudok semmit sem tenni. A hetek múlásával, mikor Anyuék jöttek látogatni, már jobb volt a hangulatom, és ez mindig javult. Megszoktam az új környezetet, azt a helyet, melyet tudtam, hogy felnőtt koromig az otthonom lesz.